Megviselt a 10. Spinraza 1. fejezete

Mint azt megírtam korábban a 10. injekcióm 2023.07.21.-re volt időzítve. Ha már 10. akkor jubilálni készültem, így csakis olyan gondolatok voltak a fejemben, hogy pikk-pakk túl leszek rajta. Már azt tervezgettem, hogy a lábadozás lehet-e annyira rövid, hogy vasárnap (azaz holnap) el tudjunk menni Győrbe az Aqua Sportközpontba úszkálni egy jót és elkezdeni aktivizálni a frissen bennem lévő Spinraza adagot.

A szokásosnál vontatottabb volt a nap, de ez valahol érthető, hisz masszívan benne vagyunk a szabadságos időszakban. Ha kicsit lassabban is, de megvolt a vérnyomás mérés (bruuutál magas volt már megint), a vérvétel és a Rulm teszt is. Már csak a "csapatos" megérkezést vártam. Az szúrásnál általában többen jelen vannak, hogy minden flottul menjen. Egyszer csak megérkezett a "csapat". Mint megtudtam, a másik szobában fekvő SMA-s társamnál nem jártak sikerrel, úgyhogy amíg Ő pihent, addig jöttek hozzánk. Na itt még nem sejtettem, hogy gondjaim lesznek, de ez a sorsot mit sem érdekelte...

Lettek gondjaim, ugyanis jónéhány sikertelen szúrással kezdtük. A szúrás előtt kaptam kérdést azzal kapcsolatban, hogy kérek-e lidokain injekciót, de gondoltam, hogy csak felesleges extra bökdösés lenne, hisz múltkor is 1 szúrás volt csak. Hiba volt, de sebaj... Ketten is próbálkoztak, de csak csak nem talált célt a tű. Ekkor még ülő helyzetben voltam. Felvetődött, hogy mi lenne, ha megpróbálnánk fekve is, hátha jobban nyitnak a csigolyák. Khmm... Nem, a csigolyáknak eszükben nem volt nyitni... Így ismét jónéhány szúrás következett amit már nem túl őszinte mosollyal viseltem. Menet közben azért hoztam a formámat és próbáltam oldani a feszkót.

Eljött az én pihi időm. Sajnáltam szegény szobatársamat, mert abban a tudatban került a tű útjába harmadikként, hogy eddig 3/2 sikertelen volt. Szerencsére Ő 1. szúrásra meglett, bár nála sem volt teljesen zökkenőmentes mint a korábbi alkalmaknál.

Én tovább pihenhettem, ugyanis visszatértek az 1. versenyzőhöz újra szerencsét próbálni. Nem mondom, hogy teljes nyugalomban (iszonyúan fájt a derekam), de vártam a következő kört. Amikor visszatértek hozzám, elkezdtem parázni, ugyanis megtudtam, hogy Tamás a 2. körben sem sikerült, de bíztam benne, hogy a rossz passznak vége és most biza betalálnak. Mivel az első körnél nem a megszokott ülő pozícióban voltam, így a korábban bevált poziba vágtam magam. (Az első körben kaptam egy párnát magam elé amire rá kellett hajolnom, de baromi kényelmetlen volt). Zsu balszerencséjére bent maradt és segített felvenni a megfelelő testhelyzetet, de ez sem segített. Sajnos az újabb jópár tűszúrás sem hozta el a várva várt eredményt. Lehet otthon maradt a gerincvizem?

Amellett, hogy baromira fájt a hátam és időnként a tű sem akart belém jönni (a Doktornő rendesen nekifeszült és brutáisat pattant a hátam amikor végre átszúrta a bőrömet), még arra is figyeltem, hogy kontrolláljam magam, hisz mégiscsak bent volt Zsu. Természetesen oda vissza működik, hogy ami neki fáj az emiatt nekem is... Így a fájdalmat igyekeztem bent tartani és még viccelődtem, nevetgéltem is közben, hogy Ő is jobban viselje a közelgő kudarcot. Ekkora kb tudatosult bennem, hogy ebből ma nem lesz töltődés. Még néhány szúrás jött a végére, de nem sikerült.

Felajánlottak két lehetőséget. Az egyik, hogy hívnak egy 3. dokit és megpróbálunk egy újabb kört, vagy augusztus 2.-án visszatérünk és újra próbálkozunk. Ugyan a hátam már elmondhatatlan szinten fájt a rengeteg szúrástól és ordítani tudtam volna, azt válaszoltam, hogy ha már ott vagyok akkor ugorjunk neki újra. Közben csörögtem anyuméknak, hogy menjenek haza nyugodtan, mert ha a 3. doki sikeresen megszúr akkor még 4-5-6 órán keresztül feksziknyugszik lesz a program. A sikeres szúrás bejelentéséig megbeszéltük, hogy megállnak várakozni a kórház melletti parkolóba és majd összecsörgünk, hogy mehetnek-e?

A nap vontatottsága itt is megmutatkozott, ugyanis bőszen teltek a 10-20 percek és nem jött visszajelzés, hogy lesz-e doki vagy sem?... Amikor magunk kérdeztünk rá, hogy mi a helyzet, kiderült, hogy nem érik el a dokit (csak ezt velünk nem közölték). Mondtam, hogy ok akkor legyen a 2. opció, hogy augusztus 2.-án visszajövünk amikor a szokásos személyzet jelen lesz.

Mivel már iszonyatosan éhes voltam, Zsu gyorsan megmelegítette a hamit amit vittünk és csörögtünk anyumnak, hogy hamarosan érkezünk. Az ebédet követően gyorsan felöltöztünk, Zsu összepakolt és elindultunk haza.

A tegnap este és éjszaka elég kínkeserves és forgolódós volt. Sehogy nem találtam azt a pozíciót amiben egy kicsit tudok úgy feküdni, hogy ne tartsak attól, hogy belém nyilall valami genyó fájdalom.

A mai nap már egy picit jobb, de ahogy látszik, mindenféle színben pompázik a hátam. Délelőtt kicsit felkeltem, de ebéd után visszafeküdtem egy pár órára. Gyakorlatilag jelenleg semmilyen pozícióban nincs nyugalom. Van néhány perc amikor képes vagyok megfeledkezni az állapotomról, de egy-egy óvatlan mozdulat akkorát rúg belém, hogy gyorsan képbe kerülök.

Ez történt tehát tegnap. Ennek ellenére nem vagyok elkeseredve, mert a fájdalmak ellenére is megpróbáltuk és kb a végsőkig küzdöttünk. Zsu is, én is és a dokik is. Ez egy ilyen nap volt, nincs mit tenni. Keseregni lehetne, de minek? Jobb lesz?

Az egyetlen dolog ami bánt a tegnappal kapcsolatban, hogy én ugyan visszamegyek augusztus 2.-án, de Tamásnak nem 2 fillér visszajönni a keleti határ mellől ami miatt neki a mostani szuri kimarad és csak októberben lesz pótolva. Az én kudarcomat félre tudom tenni, de Zsuval folyamatosan témázunk róla, hisz ahogy nekem is, úgy Tamásnak is szüksége van arra, hogy megkapja az újabb töltést amit az odajutás költsége gátol meg.

Mindenesetre gondolunk rá és ha mást nem is, de küldjük az energiát, hátha az univerzum ad neki egy kis löketet amivel ügyesen kitart októberig.

Vigyázzatok magatokra! Jelentkezem amint valami említésre méltó történik, vagy ha csak írhatnékom támad.